idő

"jajjaj...
Az jutott eszembe, amikor először megláttam a képpárt, és kiváltképp az alsót, hogy az egy véletlen expozíció eredménye. Sokan alkalmazzák, hasból lőnek, a véletlenre bízva a képkivágást, nem autofókuszos gépek esetében az élességállítást. A fatalisztikus képalkotást aztán általában nagyon is célszerűen folytatják a kidolgozáskor, mivel nyersanyagnak tekintik a félig-meddig véletlenszerűen létrejött lenyomatot. Visszavétele ez az eljárás annak a valaminek, amiért voltaképpen írom ezt a hosszúnak ígérkező kommentet, de tényleg termékeny, ha az ember el akar szakadni a determinisztikusan merev, túlkomponált kompozícióktól. Azt viszont nem tudom megmondani, hogy az első kép nélkül megértettem volna-e a képet, és már valószínűleg nem is fogom, ami kissé nyomasztó érzés, mert a gondolat számomra a képből gerjesztődik, és nem azt azonosítja, amit eddig is tudtam, hanem épp fordítva, elvezet valami felismerés felé. Persze csak abban az esetben, ha a meglévő ismereteimet kellőképpen tudom mozgósítani, azaz van mit mozgósítani. A cím nyilvánvalóan nem véletlen. De nem is tudom, adható-e neki más is. Erős csábítás az értelmezés számára. Túl erős. Azt hiszem, az idő mint egyetemes valóságtényező önmagában (eddig) szemlélhetetlen (volt legalábbis számomra). Mindig valaminek az idejéről gondolkoztunk, önkényes lehatárolásokkal, absztrakciókkal, pl. a pillanat mibenlétét illetően. Pontszerű, kiterjedés nélküli intervallum. És persze metaforákkal írja le a nyelv is az időt. Térformákat képzelünk hozzá, próbáljuk vizualizálni, hogy ne kelljen róla gondolkozni. Kordináták közé szorítjuk, hogy másról beszélhessünk. És azt hisszük, az időnek iránya, mérhető mennyisége van, kvantáljuk, a dolgokra keretként szögeljük. A dolgok pompásan takarják el az időt. És azt véljük, hogy csak akkor létezik, amikor épp mérjük vagy a dolgokat tervezzük, és okosan jóslásokba bocsátkozunk. Mint ahogy tetted az első képen. A kislány pont akkor fog a karikában a víz alól felbukkanni, amikor majd exponálsz éppen. Milyen jó dolog az a karika: zárt, szabályos, önmagába visszatérő kör. Rejtélyesen világít fehéren az áttetsző, szinte szubsztancia nélküli vízen. És ott a folytatás, a véletlenszerű expozíció, amikor a dolgok átveszik az őket megillető hatalmat, vagy legalábbis valós jelenlétüket mutatják. Azt, hogy nincs minden dolgok között összefüggés, egymásra utaltság, kölcsönös és együttes szerveződés. Az idő ilyenkor fellélegzik, kiszabadul a koldus elme önző tudálékossága alól. És valami roppant izgató aromát, nyugtalanító párát áraszt. A szabadság, a véletlen szent zűrzavarának részegítő illatát."
sisi